Anita szüléstörténte 2019.11.10.

Anita az AUM-ban járt nálam párjával a Komplex szülésfelkészítő programon. Most az ő szüléstörténetét szeretném veletek megosztani, ami nem egy könnyű szülésélmény volt, mégis inspiráló és tanulságos. Mondhatnám, hogy csak erős idegzetű kismamáknak ajánlom elolvasásra. A vajúdás ideje igazából közelített a standardhez a maga 10 órájával. Az intenzitás nehezítette meg, lévén turbózott szülés volt, jó sok oxitocinnal. Anita mindezek ellenére elképesztő tudatossággal és kreativitással csinálta végig élete szülését, mint ha nem is először csinálta volna. Gratulálok, és sok boldogságot kívánok Neki és kis családjának! Engedélyével osztom meg levelét és a gyönyörű babafotót, azt hiszem, Botond valóban mindenétz kárpótolja a friss anyukát és apukát :)

"Kedves Éva!

Az augusztusi szülés felkészítőn voltunk a férjemmel, és említetted, hogy szívesen fogadod a visszajelzéseket. Szeretném veled megosztani a mi szülés történetünket.

A felkészítőd nagyon nagy segítség volt számunkra, előtte senki nem mondott nekünk ennyire részletes dolgokat, mint te. Készültünk gátvédelemre, volt beszerzési lista, szülési terv, a nőgyógyászom mindenben támogatott, én majdnem végigolvastam a könyvet, amit tanácsoltál (Szülés, amit én irányítok), szóval felkészülten álltunk a dologhoz. A nőgyógyász szerint hatalmas babára lehet számítani, már szeptember elején 3000 g-ra becsülte UH alapján. De irányban volt, úgyhogy egyelőre nem volt akadálya a természetes szülésnek, viszont ha túl nagy baba lenne, akkor császár. 150 centi és 60 kg vagyok, így picit én is féltem tőle, hogy nem tudok majd természetesen szülni, és csak egy műtét lesz az egész, így lélekben mindenre felkészültem.

Október 17.-re voltunk kiírva, első baba, nem tudtuk, mi lesz, meglepetés. Szeptember 30-án este 10-kor már lefekvéshez készültünk, kimentem a mosdóba, és az ajtóban éreztem, hogy valami megindul, még éppen volt időm leülni a WC-re, és placcs. Gondoltam, hogy ez a magzatvíz lehet, de nem rögtön, mert korábban volt már egy kis inkontinenciám, amire azt hittük, szivárog a magzatvíz. De amikor már fél órája ültem a WC-n, és csak folyt és folyt, akkor már kétség sem volt, hogy magzatvíz. Aznap fejeztük be a gyerekszoba berendezését, és nagyon elfáradtam, pedig már szinte semmi házimunkát nem csináltam. Első gondolatom az volt, hogy "Jaj, ne most, hosszú nap volt, aludni akarok!" :) Szóltam a férjemnek, aki szintén iszonyatosan álmos volt, hogy készüljön, megyünk szülni. De azért felhívtam a nőgyógyászt, aki mondta, hogy tuti magzatvíz, irány a kórház! Fájások még nem voltak, gondoltuk ebből nem rögtön lesz szülés, ezért egészen ráérősen még befejeztük az esti rutint, zuhanyzás, fogmosás, majd fogtuk az összeszedett csomagokat, és elindultunk a kórházba. A nőgyógyászom meg lecseszett minket, hogy hol késlekedtünk, ő fél órája ott vár minket, pedig ő is Újpestről jött. :) Megvizsgált, a méhszáj még zárva volt, ezért fel akart helyezni egy ballont. Azt se tudtam, hogy az mi a szösz, de már a neve alapján is elég borzalmasan hangzott. Elmagyarázta, hogy mechanikusan segít kitágítani a méhszájat, de így se győzött meg a dolog. Látta az arcomon a rémületet, és megkérdezte, hogy nem szeretnék ilyet? Mondtam, hogy ha van ilyen opció, visszautasítanám. Azt válaszolta, hogy protokoll szerint köteles lenne felhelyezni, de ő szereti áthágni a szabályokat, és a kismamáiért mindent, úgyhogy nem helyezi fel. (utólag azt mondta, én vagyok a kórház történetében az első, aki ezt elutasította) Viszont így másnap délelőttnél hamarabb ne számítsunk szülésre, viszont ő csak délután tud majd ideérni, mert délelőtt egy nagy műtétje lesz. Mondtam neki, ha kell, én fejen állok addig, de megvárom mindenképp. Nst rendben volt, betettek egy branült a csuklómba (azt hittem, annál rosszabb érzés nem is létezik...), kaptam antibiotikumot, mondták, hogy feküdjünk le aludni, két óránként jött a szülésznő megnézni az nst-t. Próbáltunk aludni, nekem nem igazán ment, nagyon izgatott voltam. Kb 3-4 órát sikerült aludni.

6 órakor jött a szülésznő, hogy előkészítsen. Megfogadtam a tanácsot, és gyantát vállaltam, amit nem bántam meg, így borotválásra nem volt szükség. Kaptam beöntést, ami furcsamód kifejezetten kellemes élmény volt, mármint a megkönnyebbülés szempontjából. Viszont a méhszájam nem igazán akart tágulni, alig 1 ujjnyira volt nyitva. Ezért mondta a szülésznő, hogy akkor beköti az infúziót. Na ettől is megijedtem, nem akartam, hogy ne a nőgyógyászom legyen ott a szülésnél, és azt is visszautasítottam. Illetve szerettem volna a lehetőségekhez mérten minél természetesebben megszülni. Jött a következő kritikus pont, azt mondták, szőlőcukron és csokin kívül nem ehetek semmit. A vizet ittam rendesen, de majd' éhen haltam. Két db szőlőcukrot bírtam megenni, a harmadiknál felnyomta a gyomorsavam, és nem kívántam, csokit pedig a laktózérzékenységem miatt nem tudtam és nem akartam. Közben elkezdtünk mindenféle szülésbeindító mozdulatot. Sajnos a branül miatt a térdeplő jógapozíciókat nem tudtam gyakorolni. Aztán jött a nappalos szülésznő, aki kissé lecseszett, hogy elutasítottam az oxitocint, a baba már 12 órája magzatvíz nélkül van, ne ellenkezzek, mert csak veszélyeztetem. Ezután felhívott a nőgyógyászom, hogy elmaradt a nagy műtét, így bármikor tud jönni. Mondta, hogy a kórház értesítette arról, hogy nem kértem infúziót, és azt mondta, hogy megérti, de el kell fogadjam, hogy van, amikor a természet nem pont úgy akarja a dolgokat, ahogy én. Higgadtan megnyugtatott, hogy így is minden rendben lesz. Mielőtt elfogadtam volna, hogy bekössék az infúziót, megvizsgált a szülésznő, aki egy alacsony nénike volt, nagyon rövid ujjakkal... nekem meg hátrahajló méhem van, és már a csontomat feszegette, hogy egyáltalán elérje a méhszájat, ami persze semmit nem tágult. Kedvesen megkértem, hogy keressen egy ügyeletes orvost, aki eléri, mert ez így tőle nagyon fájt. Az orvos is azt mondta, hogy alig 1 ujjnyi, így hát délelőtt 10-kor belementem az infúzióba. Rám kötötték az nst-t is, így viszont már mosdóba se mehettem ki - a kábelek miatt.

Nem tudtam, milyen fájásokra számítsak, menstruációs görcs jellegűt addig is éreztem, de nem volt olyan igazi "fájás". Aztán persze megéreztem, amikor jött az igazi. Férjem mindenben a segítségemre volt, itatott, támaszkodtam neki, masszírozta a keresztcsontom, legyezett. Hamarosan olyan erős fájásaim lettek, hogy amikor egy pillanatra is abbahagyta a legyezést, azt hittem, megfulladok vagy elájulok. Próbáltam labdán vajúdni, de fájt ráülni. Mondták, hogy sétálgassak, tettünk néhány kört. Kezdett eldurvulni a helyzet, elkezdtem hányni. Férjem próbált szőlőcukorral etetni, ahogy kettéharaptam, hánytam. Akkor megpróbálkoztam egy csokival is, csak egy falatot tudtam a csücskéből enni, hánytam. Ittam a vizet, minden kortytól hányingerem volt. Dél körül megérkezett a nőgyógyászom, már a látványától megnyugodtam. Megvizsgálta ő is a méhszájat, még csak bő 1 ujjnyi volt, emelték az oxitocint. Viszont a vizsgálat borzalmas fájdalmat okozott, már attól is hányingerem volt. Mondogatták, hogy sétálnom kéne még, vagy függőlegesen lennem, de már csak feküdni tudtam. A férjem egy kicsit sem volt elveszve, továbbra is itatott, fogta a kezem, öntötte belém a lelket, legyezett. Ahogy több oxitocint kezdtek belém küldeni, a fájdalmak úgy erősödtek. Már fekve vajúdtam, és innentől kezdve elég homályos a történet. Csináltam a légzéseket, a susogóst, a prüszkölőt, az SZ betűset, mindent. Tényleg enyhítette a fájdalmat! Ami a leginkább segített, hogy valamiféle transzba estem, a fejemmel végtelen jeleket rajzoltam, és megpróbáltam egy teljesen más tudatállapotba kerülni. A férjem azt mondta, elég ijesztő volt, de működött. Emellett lehet furcsán fog hangzani, de minden lélegzésnél megpróbáltam felidézni a megnyugtató hangodat, már jógán is annyira ki tudott kapcsolni. :) Kaptam fájdalomcsillapító injekciót, de semmit nem használt, ugyanúgy éreztem fájdalmat. Fürdőkádba tettek, az egy picit enyhítette a fájásokat, de nem sokkal. Az orvosom óránként ellenőrizte, mennyire tágul a méhszáj, a vége felé már ordítottam tőle, és kérleltem, hogy hagyja abba, nagyon rossz érzés volt, hogy ott piszkál. Két csomag infúzió ment le, és nap végére - kb. este 6-kor - lettem 4 ujjnyira nyitva ahhoz, hogy jöhessen a kitolás. Amikor ezt közölték,visszatértem ebből a hipnotizált állapotból, és fellélegeztem, hogy mindjárt vége. A kitolás is borzalmasan fájdalmas volt, és akkor már sírtam is, de az másfajta fájdalom volt. A férjem folyamatosan mondta, hogy mély levegő, tartsam benn, és most nyomjak, két fájás közt velem lélegzett, és végig szorítottuk egymás kezét. Ismét új szülésznő jött, az estis (nem volt fogadott szülésznőnk), egy fiatal hölgy, nagyon kedves hangú, nagyon megnyugtató volt, mondta, hogy gátvédelemmel próbál segíteni, és megkértem, hogy ha mégis vágni kéne, ne tudjak róla. Úgy éreztem, már a gondolattól felerősödne a fájdalom. Őszintén szólva az egész szülésből a vágás volt a legijesztőbb az elejétől fogva. A kitolás szinte könnyen és gyorsan ment, minden nyomás után megkérdeztem, hogy bírja-e még a baba (már majdnem 22 órája volt magzatvíz nélkül), az nst mindent rendben mutatott, de az orvosom azt mondta, hogy az első rossz jelnél rohan velem a műtőbe. Borzalmasan fájt, de ahelyett, hogy ezt hangoztattam volna, azt mondogattam, hogy "Gyerünk baba, meg tudjuk csinálni!" A szülésznő és a nőgyógyászom el voltak képedve, hogy ilyen fájdalmak közt is pozitív tudtam maradni, Végül este 7:40-kor megszületett Botond! Fantasztikus érzés volt, minden fájdalom elmúlt, mintha nem is lettek volna. A méhlepény könnyen kicsúszott, teljesen komplikációmentes volt az egész, és a kisfiam pedig nagyon egészséges, nem szenvedte meg majdnem 10 órás vajúdást és a kb. 40 perces szülést. 3050 gr, 54 cm, 2019. október 1. A szüleimnek aznap volt a házassági évfordulójuk, ennél szebb ajándékot nekik se adhattam volna. Nekem végül kellett 1 pici vágás, amit meg sem éreztem, a varrás már fájt, de akkor hozták a mellkasomra a picit, az elterelte a fájdalomérzetet.

Azóta már 5 hetesek vagyunk, azt leszámítva, hogy szeles és hasfájós baba, és már túl vagyunk egy hasmenéses víruson is, minden rendben! Iszonyatosan nagy étkű, gyorsan nő, már több mint 4,1 kg! Én is egészen rendbe jöttem, nagyon rossz keresztcsonti fájdalmam volt, a varrás annyira nem is fájt, illetve a hasam is hamar visszaállt.

Ezúton is szeretném ismét megköszönni a felkészítődet, ne hagyd abba, és remélem minél több kismamának tudsz segíteni a tanácsaiddal! :) Nekünk rengeteget jelentett.

Minden jót kívánok,
Anita

UI: A felkészítődbe egy kis kiegészítést javasolnék: a férjek vegyék le a gyűrűt a vajúdáskor, tudjuk annyira szorítani a kezüket, hogy az fájjon. :P"



Kövess minket a Facebook-on!